Túlélni a szakítást

Aligha van olyan ember, aki élete folyamán legalább egyszer ne élte volna át a szakítás gyötrelmeit. A fájdalmat, amit összetört szívében érzett, a csalódást, amelyet a másikba vetett bizalom elvesztése okozott, a bosszút, ami édes-keserű tervek szövésével enyhítette az üresé vált napokat, majd a megnyugvást, amely befedte a sebeket. A szakítás és az azt követő út éppolyan sokféle, mint amilyen sokfélék a szerelmek, házasságok, mégis mindannyian ugyanazokat az állomásokat járjuk végig. 

Hogy mennyi idő alatt sikerül megtenni a távot a régi kapcsolat lezárástól az újbóli nyitásig, hogy megrekedünk-e valamely állomáson, visszafordulunk-e, vagy feladjuk, ez mind a mi döntésünktől függ. Érzelmi dolgokban okos döntést hozni, vérző szívvel magunk felett háborút nyerni viszont nem könnyű feladat. De nem is lehetetlen. 
 
Az első tény, amit el kell fogadni: a szakítás fájdalmas dolog. Nem lehet szenvedés nélkül megúszni, akár mi mondjuk ki, hogy vége, akár párunk zárja be a szívéhez vezető ajtót. Költői túlzásnak tarthatjuk, hogy a szakításba, szerelmi bánatba bele lehet halni, s csak mosolygunk azon, hogy száz-százötven évvel ezelőtt még betegségként gyógyították a szerelmi bánatot, pedig nemrégiben német tudósok kimutatták, hogy a szerelmi csalódás feldolgozatlansága komoly egészségügyi kockázatot jelent. Az érzelmi megrázkódtatás hatására ugyanis gyengül az immunrendszer, ez pedig kinyitja szervezetünk kapuját a különböző betegségek előtt. 

Pszichiáterek szerint a szakítás annak a legnehezebb, aki gyerekkorában is elszenvedett valami hasonló veszteséget, válás, haláleset, hosszabb kórházi ápolás vagy intézeti nevelés. Különösen, ha az anyával való kapcsolata sérült. A felnőttkori szakítás során ugyanazt a csalódást éli újra, s könnyen juthat arra a téves megállapításra, hogy őt mindenki azért hagyja el, mert nem érdemel mást, nem szerethető. Az önértékelése súlyosan sérül, ami az önbizalomvesztés mellett depressziót, egyéb pszichés, sőt akár szervi zavarokat is okozhat. 
 
A tehetetlenség érzése, hogy újra és újra olyan helyzetbe kerülök, amit nem tudok megoldani, agressziót válthat ki. Ez irányulhat a másik ellen is: folyamatos zaklatás, molesztálás, egyes esetekben tettleges bántalmazás formájában, vagy akár önmaga ellen, aminek legtragikusabb megnyilvánulása az öngyilkosság. Az ezzel való fenyegetés ideig-óráig akár vissza is tarthatja a kapcsolatból kilépni készülőt, de a vágyott állapot helyreállítása többnyire lehetetlen. A szakító fél bizonytalansága, lelkiismeret-furdalása esetén olykor hónapokig eltarthat a se veled, se nélküled állapot, szükségtelenül meghosszabbítva ezzel mindkét fél szenvedéseit. Igen, egy mély kapcsolat megszűnésekor az is szenved, aki pontot akar tenni a közös történet végére. A közös élet, élmények elvesztése őt is megviseli, a veszteség számára is veszteség. Valószínűleg neki azért sikerül hamarabb túllépni, mert már akkor elkezdte a gyászmunkát, a kapcsolat megsiratását, amikor az még tartott. 
 
A párkapcsolat halála éppolyan krízist okoz, mint egy igazi haláleset. A szakítás után ugyanaz a lélektani folyamat játszódik le, mint gyász esetén. A veszteséget itt is csak úgy lehet feldolgozni, ha elvégezzük a gyászmunkát. Ehhez pedig elsősorban időre és némi bátorságra van szükség. Bátorságra, hogy megmerítkezzünk a fájdalomban, de ne rekedjünk meg az önsajnálat útvesztőjében. 

„ Na és ha dobott! Egy pasiért/csajért sem érdemes sírni! Szedd össze magad, lépj túl rajta!”– alighanem ezek a leggyakrabban elhangzó jó tanácsok, amelyekkel családunk, barátaink vigasztalni próbálnak. Igazuk van, és még sem. Egy hosszú érzelmi kapcsolat végét nem lehet félvállról venni, igenis számít, és fáj a veszteség. És meg kell siratni, meg kell gyászolni, mert csak ezután tudunk túl lépni rajta.